Magyartarka

A magyartarka tipikus kombinált (kettőshasznosítású) fajta, amely egyesíti magában aminőségi tejtermelés (magas tejzsír- és tejfehérje-tartalom) és hústermelés (kiváló vágóértékkorszerű húsminőség) iránti napjainkban támasztott igényeket. Bocsor Géza (A magyartarkamarha, 1960 Akadémiai kiadó) szerint a magyartarka épp olyan sajátos terméke a magyarföldnek és a magyar népnek, mint a kultúrája. Sokoldalú hasznosíthatóságának ésformálhatóságának okát kialakulásának történetében kell keresnünk. Kevés olyanszarvasmarha fajta létezik a világon, amelynek kialakulásában annyiféle fajta vett volna részt,mint a magyartarkáéban. E fajták előnyös tulajdonságait magába olvasztotta és kiküszöbölteazokat, amelyek az adott ökológiai és közgazdasági környezetben létét veszélyeztették.
Kialakulása és elterjedése szorosan összefügg hazánk utóbbi 300 éves történelmével. Az első zömében szimentáli és kisebb részben pinzgaui tehenek a XVIII. században Bajorországból, Würtenbergből, Nassauból és Luxemburgból érkező bajor telepesek révén kerültek a királyi Magyarország területére. Így különösen Tolna és Vas megyék területén az őshonos magyar szürke mellett kezdtek megjelenni a túlnyomó részben szimentáli vérségű tehenek. Jelentős mértékű elterjedésének ekkor még gátat szabott az ország fejletlen (külterjes) mezőgazdasága. Döntő fordulatot jelentett a XIX. század második felében tapasztalható gazdasági fellendülés. A tej és tejtermékek iránt mutatkozó fokozódó kereslet utat nyitott a korszerű, magasabb termelőképességű, de egyben jóval igényesebb kultúr fajták előtt, amely megkövetelte a hazai mezőgazdaság korszerűsítését, és a tejfeldolgozói háttér megteremtését. Ezt az igényt szentesítette az 1894. évi XII. t.c. alapján készített törvényhatósági állattenyésztési szabályrendelet, valamint tenyészkerületi beosztás. Eszerint a Dunántúlon a szimentáli (tájfajták kialakulása), az Alföldön a magyar szürke, a Felvidéken a pinzgaui, az Erdős-Kárpátokban pedig a borzderes fajta bikáit lehet köztenyésztésben felhasználni. A két világháború között az ország szarvasmarha állományában növekedett a magyartarka részaránya, amely 1942-re elérte a 83 %-ot (1,9 millió). A céltudatos tenyésztőmunka következtében az értékmérő tulajdonságok fokozatosan konszolidálódtak, a fajta tej- és hústermelő képessége pedig világszerte elismerést váltott ki a zarvasmarha tenyésztők körében (pl.: a Mezőhegyesi Királyi Ménesbirtok magyartarka állományának 5569 kg-os laktációs tejtermelése).

Mivel a II. világháború az ország szarvasmarha állományát döntően kitevő magyartarka létszámának több, mint háromnegyedét elpusztította, a tenyésztést gyakorlatilag a nulláról kellett újra kezdeni. Ezt szolgálta az akkori földművelésügyi miniszter 1950-ben meghozott rendelete, amely szerint a magyartarkát kettős hasznosítású (tej-hús típusú) fajtaként kell továbbtenyészteni, és szimentáli bikákat csak korlátozott számban lehet a nemesítés során felhasználni. Az 1972-ben meghirdetett, és többé-kevésbé tudatosan végrehajtott kormányprogram következtében a magyartarka létszáma drasztikusan lecsökkent. Jelenleg a termelésellenőrzött aktív populáció 17213 egyed ( a termelésellenőrzött tehénlétszám 7,3 %-a), amely rendkívül hátrányos a fajta versenyképességének fenntartása szempontjából.